Hóban a hegy, sűrű erdő és a selyemfüvű tisztás.
A klastromnál árva borókán pálosi kámzsa,
Szűzi fehér legalábbis. Bornak temploma pincénk,
Pántos az ajtónk, tárva Fonyódra, a tóra lelátunk.
Édesapámmal fejtjük az újbort. Mintha csak orvos
Volna, a hordók barna falán oly mód kopog éppen.
Összeköt orgonapálcát meg slaugot rafiával
S szívja a kármentőbe a tiszta italt. Csak a seprő
Ül meg, fínom iszap gugyinak, majd főzeti üstön.
Más hordóra fel : illik a tőtike csőre a likba,
Merjük a kénszagú öthektósba az egyre aranylóbb
Bort, amiből Luca-napra merítek üvegpoharammal.
Hogy nevet édesapám, mert pincei kréta kezemben,
S mint táblára diák épp': verseket írok a dongán.
Németh István Péter: Borfejtés, 1976(momentán innen,
de lehetne máshonnan is).
Megjegyzés --
Nahát, nahát, nahát!
Hogy úgy van! E' tud! Nem lehet ám mindig ülni csillámló sziklafalakon, elhull ám a virág.
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
No comments:
Post a Comment