És kész!

2010. május 7. Véget ér a tanév, és jó eséllyel ez volt az Ofellus utolsó tanéve.
Az Ofellus blog további sorsa bizonytalan; törölve bizton nem lesz, bővülni talán fog, talán egy virtuális akadémiába tagolódik. 3 db név szerint ismert olvasónknak búcsút intünk, ki tudja, talán örökre.

Búcsuzóul álljon itt egy tanulságos idézet Najmányi Lászlótól,* aki végigcsinálta az neoavantgárdot meg a többit, külföldön is jelentős művész lett, aztán itthon felkérték, hogy oktasson leendő művészeket. Hogy mennyire reménytelen, fárasztó és kizsigerelő dolog oktatni, hogy milyen kevés eredménnyel jár, hogy mit jelent az évtizede tartó "lefelé nivellálás" a mindenkori hallgatói színvonalhoz, akármelyik főiskolai és egyetemi oktató megmondhatja (beleértve az értelmesebb PhD-hallgatókat is). Najmányi művészként és oktatóként látja ugyanezt, de legalább talál egy szép képet rá.

"1965. november 26-án Joseph Beuys egyik leghíresebbé vált performanszával nyitotta meg első szóló kiállítását. Hogyan magyarázzunk képeket egy döglött nyúlnak – ez volt a performansz címe. A művész arcát méz és aranyfüst borította, csizmájához vastömb volt erősítve. Karjaiban döglött nyulat ölelt, a nyúl fülébe suttogva magyarázta a galéria falára függesztett rajzait.

Ez a performansz jut minden alkalommal eszembe, amikor munkába indulok. Video szaktörténetet tanítok a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, harmadéves hallgatóknak. Sziszifuszi munka ez. Minden alkalommal újra kell kezdenem a történetet, minden alkalomra más taktikát kell választanom, hogy áttörjem az általános érdektelenség, közöny, gőg, vélt mindentudás falát."

A szöveg folytatása, friss és konkrét tapaszalatokkal az ún. művészképzés köréből.

***

A poszt befejezése után találtam teljesen hasonló tapasztalatokat egy matematikustól:

"[...] De más dolog a felsőoktatás kapuját kitárni, és megint más az ifjúságot egyetlen nyájként a kapun beterelni. Hogy _erre_ miért volt szükség, hogy ez kinek vagy minek lenne jó, soha nem derült ki. Csak egyetlen kézenfekvő sejtés fogalmazódott meg (amit a politikusok nem erősítettek meg, de nem is cáfoltak, és nem helyettesítettek mással): a cél talán a munkanélküliség visszaszorítása lehetett, vagyis egyszerűbben fogalmazva: a felsőoktatás átalakítása napközi otthonná. Ez meg is történt, és három év után immár láthatjuk az eredményt, ami csak egyetlen szóval minősíthető: _katasztrófa_. Ezt mindenki tudja, aki a felsőoktatásban oktat, de senki nem tudja, aki a felsőoktatáson kívül van, ezért nem árt a helyzetet röviden vázolni. Engedtessék meg nekem, hogy sarkosan fogalmazzak.

Az egyetemi oktatók idejének, energiájának és szellemi kapacitásának túlnyomó részét egy tudatlan, motiválatlan, érdektelen, tanulásra és munkára képtelen hallgatói tömeggel való vesződés köti le. (A természettudományok oktatói azt látják, hogy a hallgatók nagy tömegei nem tudnak törtekkel számolni, a bölcsészek pedig azt, hogy nem tudnak írni és olvasni.) Emellett érdemi, magasabb szintű oktatásra, a tehetséges, motivált, szorgalmas és elkötelezett hallgatókkal való foglalkozásra már alig marad idő vagy energia. Az egyetemi oktatás értelmetlen, idegőrlő és megalázó tevékenységgé züllött. [...]"

A teljes írás itt olvasható: http://www.cs.elte.hu/~laczk/bol.pdf.
Az Ellenőrző blog is tárgyalja (onnan az idézet).

A művkaros és TTK-s beszámolók után kellene egy BTK-s is. De a BTK-n is ugyanezt lehet látni, óráról órára.

*A rendszer fogalmai szerint amolyan disszidens-féle. Neoavantgárd művész, aki a 80-as években látta az amerikai művészeti szcénát, közelről ismerte a néhai Halász Pétert. Videóművészet, performance meg hasonló, nehezen befogadható művészeti ágakban alkotott külföldön, távol az államszocialista Magyarországtól.