Saját megítélésem szerint gyönyörű történetek jutottak az eszembe, elcserélt gyermekekről, testvéri áldozatkészségről, ám a tanár úr csak íráskészségemet ismerte el, témaválasztásomat már nem. Volt egy szememfénye-történetem, egy japán kisfiúról, akit egy amerikai tudós tanulmányozás céljából magával visz San Franciscóba, s ott szeretné amerikainak nevelni, de gonosz szándéka nem sikerül, mert a kisfiú megmarad lelkes japánnak. „Mi ez a hülyeség, édes jó Magdám? – kérdezte gyöngédtelenül Szondy tanár úr. – Hát látott már maga amerikait? Látott japánt? Járt Kaliforniában? Csak olyanról szíveskedjék írni, amit ismer. Írja le a lovakat a Kossuth utcán, ahogy az 118Angol Királynő előtt állnak, azokat naponta kétszer láthatja. És minek a részletek is? »Lenyomta a kilincset és belépett.« Hát hogy lépett volna be másképpen? Bebújik a kulcslyukon vagy berúgja az ajtót? Hát persze, hogy lenyomta a kilincset. Tömören kell dolgozni: nem kell mindent leírni. Úgy kell fogalmazni, hogy az is benne legyen, amit ki se mond.”
Szabó Magda, Koncentrikus körök.
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
No comments:
Post a Comment