Mi a baj(om) Bayer Zsolttal?

Röviden: az, hogy a magyar jobboldali politika Coelhója. Egy ziháló, szellemtelen Szabó Dezső-epigon, de ezt senki nem mondja meg neki a sajátjai közül. Egy olyan Herczeg Ferenc, aki Arany Jánosnak gondolja magát. 

Egyszerűen esztétikai szempontból rossz szövegeket ír, régóta, sokat. Próbálom olvasni, régóta. És ugyanolyan, régóta. Olyan, mint amikor a rossz költő valami fontos és szenvedélyes dolgot akar írni, valami jelentőset, aztán az eredmény valami kimódolt, zavaros, dagályos szöveg lesz, tompán puffanó moralizálással (Illyés Gyula és Faludy György társadalmi töltetű versei rosszak így). Poros és hiteltelen szövegek, afféle megúszásra játszó lavírozás. Tét nélküli adyskodás, fedezet nélküli nagyotmondás. Mindig az az érzésem, hogy itt egy félművelt ember a nála is tanulatlanabbak előtt csillogtatja a tudományát, felvágósan, de három lépésben mattot lehetne neki adni.* 

De itt egy példa. A magyar természetfilmek meggyalázásaképpen megszületett Rockenbauer Pál hajdani műsorának az újragondolása, "Másfélmillió lépés Magyarországon 32 év múlva" címmel. Jó operatőri munka, de a szöveget Bayer írta, vagyis a tényanyag közlésén túl rengeteg gügye moralizálást, ostobaságot és hamis pátoszt kapunk. Következzen egy ízelítő, pár perc leirata a 4. részből (A Mátra, 20-22").

"Nézzék csak ezeket a hajlott bazaltoszlopokat!

Mintha méhkaptár volna az Úr méheséből.

Vagy egy gigantikus orgona.

S majd ősszel, azon az éjjelen, amikor a legutolsó fecske is elrepül, 

mert ösztöneiben ott lakik az örökkévalóság ígérete, 

nos, azon az éjjelen eljön majd az Isten, 

és játszik valamit a Föld orgonáján.

Valami oratóriumot.

S azt fogják hinni az emberek, hogy a szél zúg, pedig nem:

az Úr játszik önmagának.

Vagy egy nála is hatalmasabb valaminek, amiről végképpen nincsen semmi fogalmunk. 

Még annyi sem, mint a világról, s benne önmagunkról.

Vagy talán nem is az Úr játszik, hanem az ősz! 

Az ősz muzsikál a télnek. 

S egyedül az öreg tölgy hallja a zenét, mert ő őrzi az időt, s benne a hatalmas, örök elmúlást."

Foglaljuk össze ezt a sületlenséget. 

A szerző bazaltoszlopokat lát a Mátrában, méhkaptárhoz, majd hezitálva orgonához hasonlítja azokat 

(a Balaton-felvidék népe ezeket az alakzatokat eleve bazaltorgonának hívja ... de ne vegyük el azt az örömöt, hogy a szerző feltalált egy olyan képet, ami máshol a köznyelv része).

-- Odaképzelgi Istent, amint zenét "játszik" ezen a kőalakzaton 

(ám legyen: feledkezzünk el arról, hogy a kereszténység egy testetlen Istent tételez, a szakállas Isten-képet meghagyja a prófétai könyveknek, meg a gyermeteg elméjűeknek, félművelteknek és ateistáknak)

-- Ráadásul nem akármilyen muzsikát játszik, nem ám hajdútáncot vagy korálelőjátékot, hanem (itt jön egy idegen szó! figyelj, mert a szerző ismer ám ilyen idegen szavakat): oratóriumot! 

(tekintsünk el attól, hogy orgonán oratóriumnak legfeljebb valamiféle átiratát játszhatja: oratóriumhoz ugyanis zenekar meg ének kell) 

-- Újra tanácstalan a szerző: kinek játszik ez az "Isten"? Talán magának? Talán valami másnak, ami Istennél is nagyobb? 

(ez itt komoly kérdésként merül fel, ami bepillantást ad a szerző bölcseleti mélységeibe. Mások meg úgy gondolják, akár alsós gyerekek is, alapvető hittani-teológiai ismeretek és logikus gondolkodás birtokában, hogy Istenen túl semmi nem lehet és nincs is) 

-- Együtt könnyebbülhetünk meg: dehhhogy is az Úristen zongorászik oratóriumot a bazaltorgonán! Nincs szükség erre a konfekciós-kommersz blaszfémiára: ugyanis az ősz muzsikál itten a télnek. De már most unalmas a folytatáshoz. Inkább képzeljük el, mondjuk az alkohol hatása  alatt álló Scherer Péter hangján, a következő monológot:

Szóval vannak ezek a sziklák, olyanok, mint a kaptár, vagy mint egy orgona; azt hittem a szélzúgásra, hogy ezeken a Jóisten zenél valami nagyon fontos zenét, vagy magának, vagy másnak, de aztán rájöttem, figyelj, hogy az ősz zenél a télnek. Attól még persze zúg a szél, meg ősz van. De ezt amúgy is tudtuk az elején. De van itt valami tölgyfa, amelyik ... figyelsz? ... amelyik felfogja, hogy ez zene igaziból. Egy ilyen érzékeny fa, igen. Hogy hol van a tél, akinek a kedvéért itt az ősz zenél, az nem derül ki, mert csak az a tölgyfa hallgatja. Ja közben vigyáz az időre, amiben az elmúlás is benne van.

Sokat nem rontana ahhoz képest, mint ami a fenti átirat, sőt.**

Hát ez a baj Bayer Zsolttal.

* És természetesen az önstilizálás: "Ülök otthon, múlt századi romként este, kitöltök egy pohár bort és mondjuk előveszem a Varázshegyet. Ez számos alkalommal megtörténik. És egyébként meg már úgy vagyok ezzel, mint Illyés Gyula, aki egy naplóbejegyzésében egyszer azt írta, ülvén Tihanyban a nem tudom hányezer kötetes könyvtárában, és akkor beírja a következőt, hogy „ma egész nap azon gondolkoztam, hogy miért van nekem ötezer könyvem, amikor 30 éve ugyanazt az ötöt olvasom?” (nevetés) Én is így vagyok ezzel! Van nagyjából egy tucat könyv és azokat váltogatom. Szóval ülök és ugyanígy gondolok magamra, hogy ki vesz ma elő rajtam kívül Szindbádot, egy Utas és holdvilágot, egy Varázshegyet – urambocsá’ –, szinte sziszegve merem csak kimondani, egy Iliászt vagy egy Odüsszeiát?"

Ha úgy akarom, a könyvet olvasó írástudó magányossága a 21. században. Ha emígy akarom, akkor meg az emlegetett példák nem lépik túl a gimnáziumi tankönyv anyagát: Szerb Antal kimondottan divatos a 2000-es évek óta, a Varázshegy olvashatatlan papírkásahegy, de kultuszkönyv polgári-sznob körökben, Krúdy szintén divatos (ráadásul Latinovits játszotta filmen Szindbádot), Homéroszt olvassák a középiskolások, a klasszika-filológusok és a magyar szakosok tömegesen.

** Persze, Dávid, Petrarca Triumphusainak az alapötlete is hasonló butaság, de az úgy gügyeség, hogy át és végig van gondolva, fel van építve, meg van retorizálva ... szóval bele van rakva a munka, nem olyan, mint ez itt ... mint egy szerhasználat alatt-után született dalszöveg. De a Quimby legalább élvezhető zenét tol alá.