Ez az érzék látja el ideákkal a képzelőerőt; s így a képzelőerő, avagy a fantázia (ezt a két szót váltakozva fogom használni) gyönyörei alatt olyan gyönyöröket értek, melyek látható tárgyakból fakadnak: vagy amikor ténylegesen a szemünk előtt állnak, vagy amikor festmények, szobrok, leírások vagy valamely hasonló dolog segítségével felidézzük ideáikat az elménkben. Bizonyára lehetetlen, hogy fantáziánk egyetlen olyan képet is tartalmazzon, amely eredetileg nem a látáson keresztül jutott be oda. Képesek vagyunk azonban megőrizni, megváltoztatni és összekapcsolni a korábbról származó képeket, méghozzá olyan látványokká és látomásokká, melyek a képzelőerő számára a legkellemesebbek; ez az a képesség ugyanis, amely lehetővé teszi, hogy egy rab olyan látképekkel és tájakkal szórakoztassa magát a börtönben, melyeknél az egész természetben nem találni szebbet.
Kevés szava van a nyelvünknek, amelyet pontatlanabbul vagy meghatározatlanabbul használnánk, mint a fantázia és a képzelőerő. Ezért tartottam szükségesnek, hogy rögzítsem és definiáljam e két szó jelentését, ahogyan azt a továbbiakban használni fogom, hogy az olvasó világosan értse, mi is az esszém tárgya. Meg kell tehát kívánnom tőle, hogy emlékezzen a későbbiekben arra, hogy a képzelőerő gyönyörei alatt csupán olyan gyönyöröket értek, amelyek eredetileg a látásból származnak, és hogy ezeknek a gyönyöröknek két fajtáját különböztetem meg; az ugyanis a szándékom, hogy először a képzelőerő elsődleges gyönyöreit tárgyalom, amelyek teljes egészében olyan tárgyakból származnak, amelyek a szemünk előtt állnak, és ezután térek rá a képzelőerő másodlagos gyönyöreire, amelyek olyan látható tárgyak ideáiból erednek, amelyek nincsenek ténylegesen a szemünk előtt, hanem emlékezetünkbe idézzük, vagy kellemes látomásokká formáljuk azokat, olyan dolgokról, melyek vagy nincsenek jelen, vagy kitaláltak.
A képzelőerő gyönyörei, ha teljes egészükben tekintjük őket, nem olyan bárdolatlanok, mint az érzékek gyönyörei, s nem is olyan kifinomultak, mint az érteleméi. Ez utóbbiak a legfontosabbak, hiszen az emberi elme valamely új felismerésére vagy gazdagodására épülnek; el kell mégis ismernünk, hogy a képzelőerő gyönyörei vannak olyan erősek és magukkal ragadóak, mint amazok. Egy szép tájban lel annyi örömet a lélek, mint egy levezetésben, és egy homéroszi leírás több olvasót bűvöl el, mint Arisztotelész valamelyik fejezete. A képzelőerő gyönyörei még azzal az előnnyel is bírnak az értelem gyönyöreihez képest, hogy szembeötlőbbek és könnyebben lehet részünk bennük. Elég csak kinyitnunk a szemünket, és a látvány már be is hatolt az elménkbe. A színek önmagukat festik a fantázia vásznára, különösebb gondolati erőfeszítés vagy a szemlélő elméjének munkálkodása nélkül. Nem tudjuk, mi módon, de megérint bennünket a látvány szimmetriája, és azonnal elismerjük egy tárgy szépségét, anélkül, hogy kutatni kezdenénk az okát vagy az alapját.
Az az ember, aki csiszolt képzelettel bír, számos olyan gyönyör birtokába jut, amelynek élvezetére az avatatlanok nem képesek. Társalogni tud egy képpel, és kellemes társaságra lel egy szoborban. Titkos felfrissülést talál egy irodalmi leírásban, és gyakran nagyobb elégedettségére szolgál egy liget vagy rét látványa, mint másoknak annak birtoklása. Mondhatni, résztulajdonosává válik mindannak, amit lát, és a természet legvadabb és legkevésbé megművelt részeit is gyönyörei szolgálatába állítja; így aztán úgyszólván más fényben látja a világot, és az emberek elől elrejtőző elbájoló dolgok egész sokaságát fedezi föl.
Joseph Addison.
Spectator, 411. szám (1712. június 21.)
Magyar fordítása online: Jelenkor.
No comments:
Post a Comment