Sokáig (kb. 1989) egyértelműen elő volt írva, hogy mely történeti eseményre hogyan kell emlékezni: mi volt dicsőség, mi szégyen. A hivatalos emlékezet mellett ott működött az informális, családi emlékezet is: a kettős nevelés, az "ezt Apa elmondja, de az iskolában erről nem beszélhetsz", vagy éppen a rettegésből fakadó hallgatás a családi traumákról: meggyilkolt rokonokról (1919, 1944, 1956), megerőszakolt nőkről (1945).
Azóta előírás helyett inkább csak a média által vannak sejtetve és sugalmazva az emlékezés normái és mintái: hogyan kell emlékezni 1919, 1920, 1944, 1945, 1948, 1956 eseményeire -- illetve mely mozzanatokra lehet és melyekre nem lehet emlékezni -- és az is, hogy milyen modell szerint kelljen emlékeznie az egyénnek (és a közösségnek): a bűnös / áldozat, vagy a győztes / vesztes, vagy valamelyik másik séma szerint. A sejtetéssel szemben természetesen ott van az ellenreakció: a magánemlékezet és az alternativ ellen-kultuszok, amelyeket a mainstream legfeljebb megbélyegezni, lejáratni és kirekeszteni tud -- ilyen pl. az utóbbi évtizedben terjedő Wass Albert-kultusz.
A lentebbi példák azért is tanulságosak, mert a mainstream médiában (ilyen vagy olyan, bár kis élettapasztalattal nyilvánvaló) okok miatt nemigen kapnak teret efféle szövegek. Kis példák az identitás témakörében.
1) Lukács György cikke az Ifjú Proletárban (1919, részletek)
„Az osztályharc filozófiája nem ismerte az érzelgést; nem csinált soha vértanúkat elesettjeiből. Mint egyszerű magától értetődő kötelességet követelte meg minden harcosától a végső önfeláldozást. A marxizmusnak ez a teljes függetlensége a cselekvések erkölcsi oldalaitól még jobban kiélesedik a proletárdiktatúra idején.
Az osztályharc kíméletlensége még csak fokozódik. Mert most a végső győzelemről: a burzsoá osztály megsemmisítéséről van szó. Azért élesebben nyilvánul meg a meztelen, irgalmat nem ismerő osztályharc, mint az elnyomatás idején. Akkor önvédelem volt az osztályharc egy erősebb ellenféllel szemben. Most támadó jelleget öltött; most arról van szó, hogy a legyőzött ellenfél végleg megsemmisíttessék. ... Kérlelhetetlen osztályharc a burzsoázia ellen, egészen addig, amíg meg nem semmisült.
Teljes egyenlőség a nevelés terén. Gyerekekkel szemben nincs osztályharc, mert minden gyermekben az eljövendő, az osztálykülönbséget nem ismerő társadalom kezdő tagját kell látni; mert ha ugyanakkorra semmisül meg a burzsoázia, amikorra egy így nevelt nemzedék felnő, akkor meglesz egy új társadalomnak a gazdasága mellett az erkölcsi létalapja is: minden embernek kölcsönös szeretete és szolidaritása."*
Megjegyzés: ez a baloldali ideológia és nyelvezet a Kádár-rendszerben is érvényes volt, noha a puha diktatúra tompította az élét. A szöveg amúgy megjelenhetett volna nyomtatásban, pl. munkásmozgalom-történeti szöveggyűjteményben. Az utolsó sorok feltűnően emlékeztetnek egyes parlamenti pártok szólamaira és célkitűzéseikre. Feltűnő, hogy a mai "baloldali" retorika az osztályharcos pozíciót az áldozat pozíciójára cseréli.
2) [az 1919. június 19. csütörtöki események leírása. Forrás (egyelőre) ismeretlen]
Mivel elvben vallásszabadságot hirdetett a tanácsköztársaság, hivatalosan nem tagadhatta meg a katolikusok úrnapi körmenetét. A budai hívők is több körmenetben vitték utcára az oltáriszentséget. Szertartásukat botrányba fullasztották mind a Várban, mind a Krisztinavárosban.
1. Fenn a Várban egy Preisz Leó nevezetű vallásgyűlölő a körmenet közepébe rontott és leköpdöste az ornátusos pap kezében tartott oltáriszentséget. A jelenet kizökkentette ájtatosságából a híveket. Preisz Leót ugyan meg tudták védelmezni a vörösőrök a lincseléstől, de a házakat borító kommunista dekorációkat, vörös lobogókat nem. Ezeket leszaggatták, darabokra tépték. Válaszul a kommunisták pártján lévő állítólagos járókelők verni kezdték a híveket, egy templomi lobogót megkaparintottak és elégettek. Végül a vörösőrség állította helyre a rendet.
2. Súlyosabb következményekkel járt a krisztinavárosi körmenet botrányba fullasztása. Rendben, vallásos éneket zengve vonult a Krisztina körúton a szentségkísérők sokasága.Valaki váratlanul a magyar nemzeti himnuszt kezdte énekelni. A példát azon nyomban követte az egész körmenet. Mintha csak erre vártak volna a járda szélén hosszan sort álló vörösőrök. A menet közé rontottak, ütéssel, fenyegetéssel, taszigálással akarták elhallgattatni a hívőket. Perceken belül a helyszínen termett Cserny József egy csapat leninfiú élén. A teherautókról egyenesen a tömegbe ugráltak. Sűrű lövöldözéssel kergették szét a hívőket. Sokan megsebesültek a zűrzavarban, dr. Dénes Arthur ügyvéd halálos lövést kapott.
Soha nem derült ki, provokációból kezdték-e énekelni a himnuszt, avagy jóhiszemű ötletből. Tény, hogy a tettest nem keresték, noha letartóztattak tizenhat vallásos személyt, köztük Krizsán plébánost is. Őrizetbe vették az oltáriszentséget meggyalázó Preisz Leót. Hatheti felfüggesztett fogházbüntetéstkapott. Nem a vallásos érzelmek súlyos megsértéséért, hanem közbotrány okozásért.
Enyhítő körülménynek tudta be a forradalmi törvényszék, hogy Preisz Leó túlfűtött világnézeti indulatában követte el tettét.
Megjegyzés: ez a szöveg nyomtatásban semmiképp nem jelenhetett volna meg 1989 előtt (mármint 1948 után) Magyarország területén; a benne szereplő információk és részletek gazdagsága pedig olyan kutatómunkára utal, amit a disszidensek (1989 utáni nyelvhasználat szerint: emigránsok) külföldön aligha végezhettek. Vagy egy rendszerváltás utáni kutató munkája, vagy még 1920 után adták ki (a szóhasználat emellett szól).
Az 1919-re való emlékezés különösen problémás. A többségében keresztény vallású magyar lakosság szembesült az intoleránsan ateista és kommunista (a kettő itt egy) tanácshatalommal. Az efféle incidensek megtűrtek, a rendszer céljaival egyezőek (133 nap nem elég egy ÁEH felállítására).
FORRÁS -- rengeteg hasonló esettel, bestiális gyilkosságokkal, és politikai kommentekkel (ezeket jobb átlapozni)
No comments:
Post a Comment