Zala (afféle geográfiai kitérő)

[Figyelmeztetés: az alábbi szövegrészletek --Zalai passió, Szálinger Balázs mai eposza-- közösség ellen izgathatnak, kirekesztést és megkülönböztetést válthatnak ki az arra hajlamos olvasókból. A közreadó elhatárolódik és a szerző írói munkásságának tekinti a közölt részleteket.]

[...]

Az elmúlt száz esztendőben nagyon sokan meghaltak. Azonban a huszadik század eget és földet rengető förtelmességeit csak még inkább tetézi annak az igazságtalanságnak a ténye, mely igazságtalanságot Kolon vármegyének, későbbi nevén Zala vármegyének, mai nevén Zala megyének kellett elszenvednie. Ennek területét többszörösen megcsonkították hol nyugati nagy-, hol pedig magyar hatalmak. Főként az 1949. évi területcsatolás ütött mély sebet Zalának a történelem keresztjére szögelt, fájdalomtól égő testén: az azelőtt hozzá tartozó Balaton-felvidék egésze az ipari Veszprém megyéhez került. ... Ezért én, azzal a nemes céllal, hogy a köztudatba vonjam szűkebb pátriám nevét, vállalom az első magyar zalai-revizionista költő nehéz szerepét és az ezzel járó kellemetlenségeket, hogy az ősi kolonéz öntudat csíráit ültessem el az ifjú szívekben. ...




[...]

Nagy riadalmak lettek s éhségsztrájk a Bakonyban,
Ajkán több tárnát lepecsételtek, mer' a vájár-
népek tódultak ki az utcát lepni el. Ottan
óbégattak, hogy mit akar Zala, menjen a földre
répát húzni a nyurga paraszt. És nem csak a fölnőtt
ajkaiak keltek ki magukból, itt vala több száz
kósza, nyeletlen gyermek meg süldő tizenéves,
szürke kohászkölykök, kik a gyűlölt iskolapadból
álltak föl tizesével, messzire dobva a könyvet
(melyből meghamisított történelmüket itták),
s mentek a ronda betonból öntött térre zajongni.
Csak roskadt szűk városuk, annyi bakancs nehezült rá,
(égen a darvak sem vonták el a napsugarat még
így, költözvén nyári vidékre). De lopva az ablakot
egy térmenti lakásból elhajtá finoman két
vékony kéz. Egy csapzott, harminc évig a kamra
mélyén ült zöldszín' lobogót helyezett ki a párkány
erre a célra titokban vert zászlókapocsára,
mely tettét nem vették észre a lentiek aztán.
Harci zajában fetrengett odalenn a bakonymód'
egyszerü nép. A tekinteteket csak a földre vetette
taknyanyelő vájárok, üvegfúvók hada balgán,
ám ujján-igazított gépkezelők közül aztán
mégis fölnézett egyik. Hogy az annya az összes
nyurga parasztjának! - teli szájjal üvölte a bolyból,
s elnémult Ajkán, ki demonstrált. Mind fölemelték
hirtelen ormótlan fejüket, de a hangjuk a csöndet
nem sértette meg. És hallgattak. És csak a szellő
járt ki-be szögletes utcákon. Simogatta a vásznat,
melyre alant biza minden szempár úgy szegeződött,
mintha az ítéletnapi jel jött volna el, és egy
zöld, kolonéz lobogó képében fészket is ácsolt
volna titokban a szögletes ajkai vármegyeházán...
[...]
Szent Zala zászlaja lenge az ajkai vármegyeházán.
Fújta a szél és játszadozott vele. Lám, a napocska
felhőpaplanját lerugódva reámosolyult, és
színarany éllel vonta be zöld színét. Csudaszínű
pávamadár lassított s szállt le az épületen, hogy
hozza a hírt: igen, él a Remény. Ó, megszületett hát!
Szent Zala zászlaja lenge az ajkai vármegyeházán,
s teljesen értetlen, vad szempárok szegeződtek
rája. De mély csend lőn, mint Ajkán bármelyik éjjel,
hogyha elültek a vájárnépek aludni a blokkok
mélyibe. Ez kolonéz lobogó! - hördült fel a horda,
s durva csavarkulcsok termettek elő a kezekből,
élköszörűk, fúrók, rozsdás kések, kalapácsok,
s jöttek az asszonyok is, hozták kondérban a lúgot.