Az érzelmek dinamikája

Abaelardus és Heloysa: igazi és példátlan szerelem. Legalábbis hiába keresünk rá párhuzamot exemplumaink közt: Dido királyné meghalt, Hannah Arendt pedig sose lett a felesége a professzorának. C. Mews ráadásul megtalált egy korabeli (latin) szerelmeslevél-gyűjteményt, amit kettejük szerelmi levelezéseként azonosított. Egy szép, okos és művelt lány -- aki a kora standardjához képest egyedülállóan művelt! -- aki öt percre lakik a Notre-Dame-tól, ahol nevelőapja kanonok. És a sikeres, híres és fiatal tanár -- ma valaki olyat képzelhetnénk el, aki egyszerre tanít a filozófia és a kommunikáció szakon és a közgázon, sikeres vállalkozó, és időnként halljuk valamelyik kulturális beszélgetős műsorban is valamely irodalomelméleti probléma kapcsán. A bontakozó szerelem, ami végül (kihordott) terhességbe és titkos házasságkötésbe torkollik. Noha ez utóbbit a lány nem akarja eredetileg. Legalábbis így olvassuk a férfi által írott történetben.

Aztán valami közbejön. Talán a két férfi, az após és a férj, mást gondol a korrektségről. Talán egy kommunikációs probléma lépett fel. Talán "nem tudták megbeszélni." Talán egyikük sem mondta a másiknak, hogy "tudom, mit érzel." Mindenesetre -- némiképp váratlan fordulat -- Abaelardus homályos körülmények közt rajtaütésszerűen kasztrálva lett: az, hogy az apóst gyanúsítja, nem változtat a dolgon. 1117-ben vagyunk. A dolognak híre megy. Volt tanára, Roscellinus, levélben válaszol neki korábbi személyes vádaskodásaira. Ebben egyrészt fejére olvassa, hogy tudatlan a teológiában ("cum te in sacrae Scripturae eruditione manifestum sit nullatenus laborasse."), és tanításait az egyházatyákéval összeférhetetlennek találja (ezt hamarosan, 1121-ben igazolja is a Soissons-i zsinat); másrészt beszámol a történtekről, a kívülálló szemszögéből:

"Miseria siquidem tua jam manifesta est, et quamvis eam lingua taceat, tamen eam res ipsa clamat. Vidi siquidem Parisius quod quidam clericus nomine Fulbertus te ut hospitem in domo sua recepit, te in mensa sua ut amicum familiarem et domesticum honorifice pavit, neptim etiam suam [0369C] puellam prudentissimam et indolis egregiae ad docendum commisit. Tu vero viri illius nobilis et clerici, Parisiensis etiam Ecclesiae canonici, hospitis insuper tui [!] ac domini [!], et gratis et honorifice te procurantis [!] non immemor, sed contemptor [!], commissae tibi virgini non parcens, quam conservare ut commissam, docere ut discipulam debueras, effreno luxuriae spiritu agitatus non argumentari, sed eam fornicari docuisti, in uno facto multorum criminum, proditionis [!!!] scilicet et fornicationis reus, et virginei pudoris violator spurcissimus. Sed Deus ultionum, Dominus Deus ultionum, libere egit, qui ea qua tantum parte peccaveras te privavit [HAHAHA]. Ea enim de parte dives in inferno sepultus qua plus peccaverat plus ardebat, cum linguam suam gutta aquae refrigerari poscebat. [MUHAHA]"

És aztán egy kis dialektikus gúnyolódás, a jelölő és a jelölt megfelelése mentén: minek nevezze a levél címzettjét? hiszen se nem klerikus, se nem laikus, se nem szerzetes. Talán Petrus-nak se lehet nevezni, mert az egy hímnemű főnév. És hát jelen esetben, sublata parte que hominem facit, ...

"quo nomine te censeam, reperire non valeo [:)]. Sed forte Petrum te appellari posse ex consuetudine mentieris. Certus sum autem, quod masculini generis nomen, si a suo genere deciderit, rem solitam significare recusabit. Solent enim nomina propria significationem amittere, cum eorum significata contigerit a sua perfectione recedere. [:)] Neque enim ablato tecto vel pariete domus, sed imperfecta domus vocabitur. Sublata igitur parte, quae hominem facit, non Petrus, sed imperfectus [0372A] Petrus appellandus es. [:>]"

... végül nevezzük "tökéletlen Petrusnak."

A folytatás is jól ismert, pl. a Historia calamitatumból: mindketten szerzetesek lesznek. Abaelardus bencés szerzetes lesz St.-Denis-ben, Heloysa pedig Abaelardus kérésének engedelmeskedve kolostorba vonul Argenteul-be. A Hist.cal. szerint a fátyol felvétele előtt a tömegnek a Pharsaliát idézi; erről a gesztusról lásd Carruthers magyarázatát, az etikai és a retorikai cselekvés összekapcsolódásáról a korban (> The Book of Memory, 179-182.) "Clearly, she is not 'expressing herself.' Self-expression is a meaningless term in medieval context." -- mondja ő. A kolostori évekből fennmaradt kettejük levélváltása (és ebben a szerelem emléke is helyet kap): hogy az érzelmek dinamikája abban hogyan alakult, megtudhatjuk pl. a nagyszerű Jean Leclercq egy cikkéből (> "Modern Psychology" -- bár a levelek szövege nyilván jobb forrás: PL 178). Erről talán legyen elég annyi itt, hogy a nő sokkal kiegyensúlyozottabban és bölcsebben állt hozzá a szerelem emlékéhez, mint a férfi.

Ugyanebben a cikkében Leclercq feltesz egy fontos kérdést: "Could Abelard have been a cold, impersonal, objective professor whose teaching was entirely disconnected from his experience as a man of flesh and blood?" Akkor (1973) ő sem tudta a választ még, mert a levelek és az életmű többi része nem volt összehasonlítva. (Azóta bizonyára megtette valaki: az Abaelardus-kutatás az egyik legdinamikusabb műfaj.) Egy részleges választ viszont kaphatunk, ha elolvassuk a nagyszerű M.-T. d'Alverny > cikkét arról, hogy hogyan látták a korabeli teológusok --beleértve Abaelardust is-- a nőket. A legpozitivabb módon (surprise, surprise) magister Hugo viszonyul a nőkhöz; Abaelardus pozíciója kiábrándító.


Petrus Abaelardus, Szerencsétlenségeim története [= Historia calamitatum], ford. Turgonyi Zoltán. Bp: Helikon, 1985.
Leclercq, Jean. "Modern Psychology and the Interpretation of Medieval Texts." Speculum 48 (1973): 476-90.


Megjegyzés:
Hamvas Béla is hallott a két szerelmes levélváltásáról. Miután a Láthatatlan történetben felmondja mindazt, ami egy átlagos bölcsésznek eszébe juthatott a könyvtárban (még a 90-es évek első felében is!), kávé után, a "férfi és nő" témájáról (Swedenborgtól Platónig), valamint azt is, amit cigarettával a kézben hozzáteoretizálhat az ember egy konyak felett, ezzel fejezi be:

"15. A névtelen halhatatlan Abélard és Héloise levelezésében azt írta meg, amikor a két lény, a férfi Abélard és a nő Héloise szerelme a sexust ... magáról leveti, és a lélek-házasság misztériumában egyesül. Ez a világtörténet egyetlen teljesült és boldog házassága. Ez a merész és megvalósíthatatlan és lehetetlen, de ez a követelő és parancsoló és egyedül igaz szerelem. Amit mond, nem példa, nem tanítás, nem elmélet: ahogy nem kíván pénzt, hírt, nem állít fel szabályt sem, és nem szólít fel követésre. Így beszélte meg önmagával és Istennel. És így van."

Nagyon szép szavak, amelyek viszont kételyt ébresztenek: vajon Hamvas valóban olvasta-e azt, amiről beszél?