Palimpszeszt

A "palimpszeszt" szót ma általában az irodalomelmélettel foglalkozó írásokban találhatjuk meg. Akik használják, túlnyomórészt valami olyasmira gondolnak, mint az "intertextualitás" vagy az "allúzió," csak valahol olvastak egy idegen szót (például az elsőéves filológiai bevezető kurzus alkalmával), és használatba akarják venni.

A szó görög eredetű: a "palim pszésztosz" melléknév azt jelenti, újra levakart (> lt. palimpsestus; elsősorban az írás hordozójára vonatkozik): eredeti értelme szerint arra utal, hogy a hordozó felületről (pergamen vagy ritkábban papirusz) eltávolítják az eredeti írást (a pergament lecsiszolják, a papiruszt lemossák), hogy újrahasznosítsák azt. Akik a palimpszesztet metaforaként használják, aligha veszik figyelembe, hogy normális esetben az eredeti írás nyomai nem láthatóak a felületen (hiszen azért távolították el, hogy tiszta, új felületet kapjanak): a pergamen felületén látható jelek utalhatnak arra, hogy egy palimpszeszttel van dolgunk. Az eredeti tinta nyomai láthatatlanul megmaradnak a hordozón. A 17. században fedezik fel, hogy ezek a nyomok előhívhatók; a 18-19. században filológiai kincsvadászok szabadulnak rá a kéziratokra: ez számos új szöveg felfedezésével és (az alkalmazott kémiai technika miatt) számos kódex megsemmisülésével járt (ma infravörös technológiával, a kéziratok sérelme nélkül kutathatjuk az ilyen újraírt kódexeket). Az egyik ilyen hírhedt kódex-pusztító palimpszeszt-vadász a könyvtáros Angelo Mai volt >JSTOR.

Az írás eltávolításának a gyakorlata mögött gyakorlati megfontolásokat kell látni. A korai középkor kéziratos kultúra volt, amely drága (és újrahasznosítható) alapanyagra dolgozott: a rendkívül időtálló és drága pergamenre. A szövegek életciklusa attól függött, hogy újramásolják-e őket; és a feleslegesen tárolt, olvasatlan és a korabeli olvasó számára érdektelen szövegek gyakorlatilag a hasznosabb és fontosabb írások elől vették el a helyet. A palimpszeszt-kódexek nagy korszaka a 7-9. század volt, amikor ált. 4-7. századi kódexeket hasznosítottak újra.

Fontos, hogy a codex rescriptus gyakorlatát ne valamiféle moralizáló vagy összeesküvés-elméleti szempontból (ó, az antik kultúra elpusztítása...) szemléljük, hanem egy gyakorlati és "recepció-esztétikai" szempontból. Körülbelül úgy gondoljuk el a dolgot, mintha egy halom jó minőségű magnókazettát vagy újraírható CD-t találnánk egy kuka mellett, amire valaki Korda György- és Papp Rita-slágereket (pl. "Autózás a városban," "Csovi-csovi Jasper") másolt. Esetünkben a egyrészt a nem-hasznos szövegek helyére hasznosabb szövegek kerültek, másrészt a szöveg eltávolítása és a hordozó újrafelhasználása nem morális, hanem technikai kérdés volt (Catullus 22. carmenében a kivakart és újraírt "palimpseston" van szembeállítva a szép, új könyvekkel).

Hogyan néz ki egy codex rescriptus a valóságban? Például mint ez: Cod. Sang. 908 (CESG: Codices Electronici Sangallenses, Sankt Gallen, Svájc). A kódex 8. századi írója 9 korábbi kódex (6-8. szdi) alapanyagát használta fel, eltűntetve Leó pápa leveleit, zsoltárokat, liturgikus szövegeket, Junilius exegetikai könyvét (ennyit az antik kultúra elpusztításáról: ezek mind keresztény szövegek voltak), egy álmoskönyvet, egy költő csak itt fennmaradt műveit és egy állatorvosi könyvet.


Normálisan olvasva: latin szószedet.
90 fokkal elfordítva: az állatorvosi kézikönyv maradéka.