13. századi "page layout". A szövegek közti viszony első pillantásra átlátható az oldal tagolása miatt. Baloldalt, nagyobb betűvel és nagyobb sorközzel, elkülönített blokkba írva egy szöveget látunk (Boethius, De Trinitate), amelyet a másik, folyamatos szöveg kommentál (Gilbertus Porreta kommentárja). A kommentár szövegében a piros vonallal aláhúzott szavak a főszöveg szavai. Az írás szépen kiírt "könyvírás" (bookhand): könyvek esetében elvárható, hogy betűi egyformák és jól olvashatóak legyenek, a rövidítések és összevonások is szabályszerűséget mutassanak. A fontosabb mondatok kezdőbetűi piros festékkel (minium > miniatura, ill. rubrum > rubrica) vannak kiemelve. A piros és kék szín, és váltakozó használatuk, jellemző a 13. szdi kódexekre. A Q geometrikus diszítése is a gótika korára jellemző. A jobb margón lévő egyes szám (és a köré rajzolt kutya [?]) az olvasó(k) utólagos munkája.
Ugyanaz a kódex, ugyanaz a kor, de másik, jóval gyengébb minőségű kéz írása. A szövegformátum ugyanaz (szöveg és kommentár). A sorok egyenetlenek (a vonalazás ellenére). A betűformák alapján a másik írnoknál idősebb és jóval gyakorlatlanabb írnokra gondolhatunk: ez az írásfajta korábbi, mint a másik. Mivel csak két színt használ ez a része a kódexnek, jól elkülönül a két funkció: az írnoké, aki feketével írja a szöveget, és a miniatoré, aki utólag a vörös festékkel befejezi azt (ugyanaz is elvégezhette a 2 feladatot). Gyakorlatlan másolóra utalhat az is, hogy a titulus helye kimaradt (már amennyiben a munkának volt titulusa), és így a felső margóra került a titulus (és milyen gyenge, szabálytalan írással). A Q-iniciálé fájdalmasan nem professzionális munka.
Gondolták volna, hogy a grafológia időben ennyire korlátozott tudomány? Elég, ha csak 300-1200 évet visszamegyünk az időben, és máris nem tud semmit se mondani.
4 comments:
S nem ugyanilyen korlátozott-e a pszihológia is?
Mindkettő megfigyelésen alapuló tudomány, s csak a sok megfigyelés összegzése után mer következtetni. A régi kor emberét nem figyelheti meg. Nem hasonlíthatja össze az ember vonásait, jellemét, élethelyzetét az írásával, éppen ezért lehetetlen ilyen távlatokban grafológiai szempontból vizsgálni egy szöveget. A régi kor emberét nem volna releváns a mai kor emberéből kiszűrt következtetésekkel mérni...
Kérdés, hogy ez probléma-e... Hiányzik-e...
De igen :) illetve bizonyos mértékig érvényes -- erről szól Leclercq cikke, hogy vajon hol a határ. A 19-20. századi pszichológia és grafológia ... az individuumról szóló tudomány, ami előfeltételezi, hogy mindenki veszettül egyedi (ami valamelyest igaz), és hogy ez az egyediség valamiért fontos (ami meg nem mindig és minden korban igaz). A Heidegger-féle filozófia egy része ugyanez pepitában :).
Ráadásul amikor a tipikusan ismeretlen középkori emberek (idővel profi írnokok) azért tanulnak meg írni, hogy könyveket másoljanak, amit mások majd elolvasnak (és nem azért, hogy naplót írjanak és egyszeri személyiségüket megörökítsék... ) akkor inkább csak írástípusokról beszélhetünk. Amiben lehetnek egyedi variációk, meg az idő romboló hatása, de a g kunkora és a jobbra dőlő írás bizony semmit se sugall, legfeljebb egy műhelyhez tartozást :)
mgr
Igazából pont ezért gondolom irrelevánsnak a grafológiát a középkori írásra alkalmazni (vagyis azért, mert másolnak, s nem írnak. Nem saját gondolatot írnak le (általában) s nem öncélúan). A mai kor emberének (nem a számítógéphasználó emberre gondolok itt) olyan más a kapcsolata az írással... S eleve az írást, mint olyat teljesen másképp kezelünk. Ma már nem tartjuk be pontosan az iskolában elsajátított vonásokat. Szinte senki nem használja azokat a gyöngybetűket, amiket megtanultunk a tanítónénitől. Az alapvonásokat mindenki átformálja. Így többé-kevésbé egyéniesül az írás. Persze átveszünk elemeket, amik tetszenek, innen-onnan, de az íráskép azért elég sajátos (a térhasználatot is beleértve). Ezekből következtetéseket vonnak le az illető (szöveget leíró) személyiségére vonatkozóan. A középkori emberre mindez nem alkalmazható egykönnyen. A térhasználatnak ott, ha jól gondolom, meg volt a maga szerepe, jelentése volt az elrendezésnek. Nem is öncélú iratok ezek. Ráadásul a vonásokat pontosan be kellett tartani. Az egykéztől származóságot azonban valószínűleg a középkori irásokon is elég pontosan meg tudja állapítani egy írásszakértő.
A grafológiai vizsgálat a középkori szövegekre olyan volna, mintha freudi módszerrel próbálnánk imákat elemezni... Vagy valami hasonló...
Ahogy az olvasás, úgy az írás gyakorlata is megváltozott. Szerintem ezért megkérdőjelezhető probléma fontossága...
P.S: Ráadásul grafológiai vizsgálat alá olyan szöveget szokás manapság is vetni, ami nem tudatos írás. Abban az értelemben, hogy nem tudatosan formált 'szépenírás'. Fontos, hogy abban benne legyen az egyén tempója. Ne lassítson szándékosan a 'szépenírás' miatt. A könyvmásolók esetében nem hiszem, hogy fellelhető a spontaneitás. Nekik igenis figyelniük kellett a 'hogyanírásra'(='szépenírás'). A 'mitírás' többé-kevésbé mechanikus lehetett.
igen, igen :)
mgr
Post a Comment