Mit érdemes róla tudni?
Először is: tekintsünk el a jelenlegi kor kommersz módon hozzáférhető Hermészétől. Ezt a Hermészt arról lehet felismerni, hogy 1) magyar nyelven az ezoterikára alapított kiadók adják ki (vagy ami még rosszabb, kontrollálatlan internetes oldalakon találunk rájuk); 2) a 20. századi "ezoterika" és alkalmazott "vallásfilozófia" olyan tekintélyei (si cui) értelmezik, mint Hamvas Béla, Szepes Mária, netán Popper ill. Müller Péter. Ezekben a kezekben a Hermészhez kapcsolt szövegek valamiféle időtlen és hatalmas bölcsesség megnyilvánulásai lesznek, amelyek az olvasót -- a közvetítőn át -- valamiféle ezoterikus és egzotikus titokba avatja be.
Mindezzel nincs semmi gond, amíg vallásos módon viszonyulunk ezekhez a szövegekhez: vagyis hinni akarunk az említett közvetítők által feltárt titkok igazságában (és ráadásul tudatlanok vagyunk az eszmetörténet terén).
Ha gyanakvóan, kritikusan és érdekmentesen akarunk viszonyulni ugyanehhez a jelenséghez, akkor a következőt látjuk:
0) A New Age kedvez az "ezoterikus" irodalomnak (ami jellemzően modern kifejezés); ennek az irodalomnak a nívósabb részéhez tartoznak a kései antikvitástól Hermész neve alatt futó iratok, ha görögül vagy latinul (netán arabul) olvassuk őket. Olvashatunk bennük a kozmoszról, az emberről, az istenről és sok efféle ha-akarom-filozófiai-ha-akarom-teológiai témáról: magasztos, intellektuális és költői gondolatokat fogyaszthatunk anélkül, hogy vallásosnak kellene lennünk és állást kéne foglalnunk. Cinikusan fogalmazva: ez az a piaci szegmens, amelyből a Popper & Müller Co. él: pompásan megfér a gyakorlati ateizmussal, valamint az intellektuális kiválasztottság-tudattal, anélkül, hogy bármiféle morális elvárásnak meg kellene felelni.
Jellemző módon az ezotériával magyarul hivatásszerűen foglalkozók kevéssé értenek az iratok eredeti nyelvén (legalábbis így volt a 90-es években), az eszmetörténethez ritkán konyítanak, és közvetítő nyelvből fordítanak valamit (manapság angolból, régebben németből). Ezek a magyar fordítások, ha kritikusan nézzük őket, igen sokszor minősíthetetlenek és dilettánsok.
Ennek állít emléket Pethő Sándor cikke: "A talmi pásztor." BuKSz, 1996, amit online is olvashatunk: http://epa.oszk.hu/00000/00015/00003/petho.htm
0) Mindenesetre volt egy egyiptomi istenalak: Thot (igen, aki egyebek mellett az írást is feltalálta -- ld. Platónnál; igen, a gyerek a lótuszban), aki Hermésszel, majd a latin Mercuriussal is azonosítva lett. Ezek a kontaminált istenalakok rengeteg érdekes funkcióval bírnak (olvassanak erről pl. Kerényi Károlyt vagy bármely hasonló klasszika-filológust): de gyakorlatilag szemlélve ugyanúgy egy homályos alak, egy mítikus tekintély aki valamiféle titkos bölcsességet tanít, mint pl. a szibillák vagy a bölcs Salamon király, vagy éppen a háromkirály-mágusok. Fontos, hogy ősi-ősrégi bölcsességről van szó. Egyiptom a titokzatos, ősrégi tudás földje már a görögök számára is, mint közismert -- ha máshonnan nem, hát a > Timaioszból; ajánlott továbbá > Plutarkhosz könyve Íziszről és Oziriszről. A rómaiak átveszik ezt a gondolatot.
1) Vannak későantik vallási-filozófiai írások, amelyek ennek a tekintélynek a neve alatt hagyományozódnak. Ezek az írások túlnyomórészt görög nyelven íródtak; több írásról van szó, amelyek datálása nehéz feladat. Cikkében ezt írja Pethő:
"A XVI. század második feléig nagyjából általánosan elfogadott volt az a vélemény, hogy az iratok egy Mózes korában élt szerző műveinek tekinthetők. Az 1554-es editio princepshez írt görög nyelvű előszavában Vergicius Mózes koránál korábbra datálja az iratokat. 1614-ben I. Casaubon egyszerre szakít az egyetlen szerzőtől való eredet hipotézisével, s ad hangot annak a véleményének, hogy az iratok a Kr. u. I. század környékén keletkeztek. E. Zeller a Kr. u. III. század utolsó évtizedére teszi keletkezésüket, F. Petrie pedig az általa legkorábbinak ítélt darabot, a Koré koszmu címet viselő iratot 1908-ban Kr. e 510 és 410 közé teszi, s egy évvel később publikált, Personal Religion in Egypt before Christianity c. munkájában változatlanul fenntartja ezt az álláspontot. J. Kroll Die Lehren des Hermes Trismegistos c., 1914-ben, Münsterben publikált könyvében ellenkező véleményének ad hangot, s a Corpus Hermeticum minden fontos mozzanatát a hellenisztikus világ szellemiségéből vezeti le. Megítélésem szerint árnyalt és elfogadható álláspontot képvisel B. Layton, aki The Gnostic Scriptures címmel New Yorkban 1987-ben megjelent munkájában (448. old.) azon az állásponton van, hogy a Corpus egyes darabjai Kr. u. 100 és 300 között keletkezhettek, összeállításuk azonban a Kr. u. XI. századig is elhúzódhatott."
2) Minket ez annyiban érint, hogy a latin középkor sokáig gyakorlatilag szinte semmit se ismert ebből a szövegcsoportból. A korai egyházatyák (Lactantius és Ágoston és Quodvultdeus) idézik az Asclepius-t; ez az egyetlen értekezés (> magyarul: Ikonológia és műértelmezés 5) volt meg latinul. Latinul Hermes Mercurius a figura neve. Ugyanakkor: ők találkoztak számos, arab hermetikus írással. Hermész neve akkora tekintély volt (az arabra fordított görög munkák nyomán), hogy a neve alá az arabok is odatettek számos írást: orvosi (a görög H. ennek is istene volt), kozmológiai, csillagászati írásokat; ezek egy része megjelent a latin nyugaton is.
Ebbe a halmazba tartozik a "Smaragdtábla" (Tabula smaragdina) nevű kozmogóniai irat is. Róla a következőket mondja a Lexikon des Mittelalters: először a "Sirr-al-halika" nevű kozmogóniai írásban tűnik fel (ál-tyanai Apollóniosz), amit 750-800 körül fordítanak arabra görögből; aztán átveszi Gabir ibn Hiyan (Kitab ustukus al-uss) és az ál-arisztotelészi "Sirr alasrar" (Secretum secretorum); ezeket a 12. és 13. szdban fordítják le latinra, és onnan kezdve értelmezgetik.
Vagyis: módunk van eldönteni, miképpen akarjuk olvasni a szöveget: hívő attitűddel (az ősi bölcsesség megnyilvánulása stb) vagy reflektáltan (egy homályos, görög-arab neoplatonizáló szöveg), esetleg a kettő kombinációjával. Mindenesetre a nem-hívőkkel való kommunikációra a tárgyilagos megközelítés alkalmasabb.
A görög-görög hermetikus írások nyugaton majd a reneszánsz korában jelennek meg, amikor nyomtatott formában és latinul is olvashatóvá válnak. Ficino az 1460-as években fordítja latinra a szövegeket (nyomtatásban: 1471) -- együtt egy csomó platonizáló szöveggel: pl. Platón dialógusaival (ezek majd 1484-ben lesznek kinyomtatva) és Plótinosz Enneászaival. Ficino ezeket a szövegeket eggyé is olvasta: a hermészi tanok szerves folytatásaként értette a platonikus szövegeket.
A reneszánsz humanisták számára (a 15-17. században) Hermész szövegei azért lesznek fontosak, mert egy, a kereszténységnél (és Mózesnél is) régebbi filozófiát látnak beléjük -- gyakorlatilag a szövegek és az ad antiquitatem-érv segítségével egy alternativ teológiát-filozófiát tudnak felépíteni a kereszténység ellen (vagy éppen mellett). Ennek a projektnek a fedőneve a "prisca theologia" vagy "prisca philosophia:" az ősi teológia vagy ősi filozófia (> keressenek rá, JSTOR); Ficinótól pl. Giordano Brunóig számosan képviselték ezt az irányzatot, sokszor (neo)platonikus beütéssel. Az érzéketlen emberek ezt hajlamosak szinkretizmusnak nevezni.
3) Ennek az alapgondolatnak a 19-20. század technikai lehetőségei újabb lökést adtak.
Cinikusan szemlélve, ilyen faktorokra gondoljunk:
1) tömeges könyvnyomtatás és a közkönyvtárak létrejötte (két nap alatt húsz ismeretlen vallást tanulhatunk meg, a köztük felállítható párhuzamokkal);
2) népnyelvi fordítások (már nem kell idegen nyelven olvasni, mégis okosak lehetünk);
3) a latin és görög nyelv nem-ismerete (az átlagolvasó nem képes megérteni ezeket az írásokat, és nincs közvetlen hozzáférése a forrásokhoz);
4) Ez együtt jár a közvetítő szerepének felértékelésével. A közvetítő az, aki a szöveg és az olvasó közt áll. Az olvasó kénytelen megbízni benne, mert tudatlan és nem fér hozzá a szöveghez. Másrészt: az átlagolvasónak nincs rálátása a közvetítő tudására. Mivel mindent a közvetítő révén tud meg, nem tud kritikát gyakorolni. A közvetítő az apai tekintély modelljére működik. Olvassanak a neten Hamvas Béláról, Szepes Máriáról, aztán utána olvassák el ezt: Szilasi László: A Jókai-szakirodalom kultikus paradigmája (ItK, 1992/1).
4) Mindebből számos, a kritikus számára mulatságos dolog fajul (ill. fejlődik).
Szerzők, akik egyetlen vallást se képviselnek hitelesen, mégis a vallás nyelvét és beszédmódját használják. "Spirituális" vagy "ezoterikus tekintélyek," az "ezotéria" nagyemberei és nagyasszonyai, akik "misztériumokról" beszélnek. Szerzők, akik hiteles vallásos hit és cselekedetek helyett okosan és komolyan és intellektuálisan beszélnek mindenféle vallásokról, azok egyezéséről, és mindenekfelett az én-ről, annak kiteljesítéséről és megvalósításáról.
Persze ezt is sok szinten lehet művelni. A lejtő bulváros közepe-alja a Popper & Müller-féle megélhetési ezoterika-vulgárpszichológia kombináció, az akadémikus teteje meg a Heidegger-féle gnoszticizmus (erről Hans Jonast érdemes ismerni), meg az Eliade vallásfilozófia mögé bújtatott privát vallása.
Mi ezzel a gond? Attól függ. Az utóbbiak ugyanazokat a stratégiát követik, mint az előzők, csak az előfeltevéseik jobban el vannak bújtatva, meg tudományosabbnak (vagyis objektivebbnek, vagyis meggyőzőbbnek) tűnnek a szövegeik -- és bizony komoly munkát, képzettséget és fáradságot igényelne utánajárni állításaiknak. Amennyiben hinni akarunk nekik, semmi gond sincs. Amennyiben kritikusan és elemző módon akarunk viszonyulni szövegeikhez, sokszor látunk önkényes forráshasználatot és értelmezéseket, csúsztatásokat, nem érvelt és semmiből se következő kijelentéseket. Mindez szépprózában és filozófiai szövegben elfogadható, de más írásos források hitelesnek tekintendő kommentárjában aligha.
Kiegészítés:
1) Nem szabad elfeledni azt sem, hogy azok a csodálatos jelek, az (amúgy sokáig megfejthetetlen) egyiptomi hieroglifák mennyire lenyűgözték a Nyugatot, nagyjából a 16. század és Champollion közt: számos "kísérlet" született a "magyarázatukra" (általában filozófiai belemagyarázások, amelyeknek semmi köze a jelek valós jelentéséhez) > pl. Athanasius Kircher. [Képek forrása: Kircher: Sphynx mystagoga, 1672; ld. továbbá uő, Odypus Aegyptiacus. Online: Gallica]
2) Az ősi egyiptomi bölcsesség gondolata felbukkan a 18. szd során is: részint populáris vallásfilozófiaként, részint szabadkőműves mítoszokban; a legendás Egyiptom és a Fenséges összekapcsolódik (Egyiptom Napóleon hadjáratával kerül be újra a köztudatba: divatot is teremt egyiptomi dekoráció). Meglepődnének, hogy ki mindenki volt benne ebben a dologban. Itt lehet utánanézni: Jan Assman: Mózes, az egyiptomi. 5. fejezet: A név nélküli és a minden-egy (Bp: Osiris, 2003), 167-205. Assmant mindenképpen érdemes olvasni.
3) A fenti "hívő" álláspontnak is megvan a maga ellentétpárja: a racionálisan relativizáló-pszichologizáló álláspont (a felvilágosodás, majd Feuerbach óta jellemző). A vallásos rítusok tkp. babonák, a butább és szorongós emberek primitiv kitalálásai, és a legfőbb haszna a vallásnak az, hogy pl. tartalmaz okos egészségügyi szabályokat. Vulgáris példa:
"ezek a szertartások valójában - vallástól és földrésztől függetlenül - ugyanarról szólnak (és a külsőségektől eltekintve sokszor nagyon is hasonlóak): az istenek jóindulatát próbálják elnyerni az élet egy-egy fontos fordulópontjánál. ... A vallási rítusok másik közös pontja a biztonságkeresés. A rituális előírások betartása tipikus "ha... akkor" szituáció: ha mi a játékszabályoknak megfelelően járunk el (levesszük vagy épp feltesszük a fejfedőt, feláldozzuk a gyümölcsöt, a galambot - netán korábbi korokban az élő embert -, akkor ezzel garantáljuk, hogy az égiek áldása lesz a földi cselekedeteinken. Ezt nevezhetjük akár babonának is, de a szent rítusok és rituálék még a magukat vallástalanoknak mondók életét is átszövik - gondoljunk csak a polgárinak hívott, de mégis az egyházi cselekményeket utánzó esküvői vagy temetési szertartásokra."
(Népszabadság DVD-melléklethez írt ajánló)
Először is: tekintsünk el a jelenlegi kor kommersz módon hozzáférhető Hermészétől. Ezt a Hermészt arról lehet felismerni, hogy 1) magyar nyelven az ezoterikára alapított kiadók adják ki (vagy ami még rosszabb, kontrollálatlan internetes oldalakon találunk rájuk); 2) a 20. századi "ezoterika" és alkalmazott "vallásfilozófia" olyan tekintélyei (si cui) értelmezik, mint Hamvas Béla, Szepes Mária, netán Popper ill. Müller Péter. Ezekben a kezekben a Hermészhez kapcsolt szövegek valamiféle időtlen és hatalmas bölcsesség megnyilvánulásai lesznek, amelyek az olvasót -- a közvetítőn át -- valamiféle ezoterikus és egzotikus titokba avatja be.
Mindezzel nincs semmi gond, amíg vallásos módon viszonyulunk ezekhez a szövegekhez: vagyis hinni akarunk az említett közvetítők által feltárt titkok igazságában (és ráadásul tudatlanok vagyunk az eszmetörténet terén).
Ha gyanakvóan, kritikusan és érdekmentesen akarunk viszonyulni ugyanehhez a jelenséghez, akkor a következőt látjuk:
0) A New Age kedvez az "ezoterikus" irodalomnak (ami jellemzően modern kifejezés); ennek az irodalomnak a nívósabb részéhez tartoznak a kései antikvitástól Hermész neve alatt futó iratok, ha görögül vagy latinul (netán arabul) olvassuk őket. Olvashatunk bennük a kozmoszról, az emberről, az istenről és sok efféle ha-akarom-filozófiai-ha-akarom-teológiai témáról: magasztos, intellektuális és költői gondolatokat fogyaszthatunk anélkül, hogy vallásosnak kellene lennünk és állást kéne foglalnunk. Cinikusan fogalmazva: ez az a piaci szegmens, amelyből a Popper & Müller Co. él: pompásan megfér a gyakorlati ateizmussal, valamint az intellektuális kiválasztottság-tudattal, anélkül, hogy bármiféle morális elvárásnak meg kellene felelni.
Jellemző módon az ezotériával magyarul hivatásszerűen foglalkozók kevéssé értenek az iratok eredeti nyelvén (legalábbis így volt a 90-es években), az eszmetörténethez ritkán konyítanak, és közvetítő nyelvből fordítanak valamit (manapság angolból, régebben németből). Ezek a magyar fordítások, ha kritikusan nézzük őket, igen sokszor minősíthetetlenek és dilettánsok.
Ennek állít emléket Pethő Sándor cikke: "A talmi pásztor." BuKSz, 1996, amit online is olvashatunk: http://epa.oszk.hu/00000/00015/00003/petho.htm
0) Mindenesetre volt egy egyiptomi istenalak: Thot (igen, aki egyebek mellett az írást is feltalálta -- ld. Platónnál; igen, a gyerek a lótuszban), aki Hermésszel, majd a latin Mercuriussal is azonosítva lett. Ezek a kontaminált istenalakok rengeteg érdekes funkcióval bírnak (olvassanak erről pl. Kerényi Károlyt vagy bármely hasonló klasszika-filológust): de gyakorlatilag szemlélve ugyanúgy egy homályos alak, egy mítikus tekintély aki valamiféle titkos bölcsességet tanít, mint pl. a szibillák vagy a bölcs Salamon király, vagy éppen a háromkirály-mágusok. Fontos, hogy ősi-ősrégi bölcsességről van szó. Egyiptom a titokzatos, ősrégi tudás földje már a görögök számára is, mint közismert -- ha máshonnan nem, hát a > Timaioszból; ajánlott továbbá > Plutarkhosz könyve Íziszről és Oziriszről. A rómaiak átveszik ezt a gondolatot.
1) Vannak későantik vallási-filozófiai írások, amelyek ennek a tekintélynek a neve alatt hagyományozódnak. Ezek az írások túlnyomórészt görög nyelven íródtak; több írásról van szó, amelyek datálása nehéz feladat. Cikkében ezt írja Pethő:
"A XVI. század második feléig nagyjából általánosan elfogadott volt az a vélemény, hogy az iratok egy Mózes korában élt szerző műveinek tekinthetők. Az 1554-es editio princepshez írt görög nyelvű előszavában Vergicius Mózes koránál korábbra datálja az iratokat. 1614-ben I. Casaubon egyszerre szakít az egyetlen szerzőtől való eredet hipotézisével, s ad hangot annak a véleményének, hogy az iratok a Kr. u. I. század környékén keletkeztek. E. Zeller a Kr. u. III. század utolsó évtizedére teszi keletkezésüket, F. Petrie pedig az általa legkorábbinak ítélt darabot, a Koré koszmu címet viselő iratot 1908-ban Kr. e 510 és 410 közé teszi, s egy évvel később publikált, Personal Religion in Egypt before Christianity c. munkájában változatlanul fenntartja ezt az álláspontot. J. Kroll Die Lehren des Hermes Trismegistos c., 1914-ben, Münsterben publikált könyvében ellenkező véleményének ad hangot, s a Corpus Hermeticum minden fontos mozzanatát a hellenisztikus világ szellemiségéből vezeti le. Megítélésem szerint árnyalt és elfogadható álláspontot képvisel B. Layton, aki The Gnostic Scriptures címmel New Yorkban 1987-ben megjelent munkájában (448. old.) azon az állásponton van, hogy a Corpus egyes darabjai Kr. u. 100 és 300 között keletkezhettek, összeállításuk azonban a Kr. u. XI. századig is elhúzódhatott."
2) Minket ez annyiban érint, hogy a latin középkor sokáig gyakorlatilag szinte semmit se ismert ebből a szövegcsoportból. A korai egyházatyák (Lactantius és Ágoston és Quodvultdeus) idézik az Asclepius-t; ez az egyetlen értekezés (> magyarul: Ikonológia és műértelmezés 5) volt meg latinul. Latinul Hermes Mercurius a figura neve. Ugyanakkor: ők találkoztak számos, arab hermetikus írással. Hermész neve akkora tekintély volt (az arabra fordított görög munkák nyomán), hogy a neve alá az arabok is odatettek számos írást: orvosi (a görög H. ennek is istene volt), kozmológiai, csillagászati írásokat; ezek egy része megjelent a latin nyugaton is.
Ebbe a halmazba tartozik a "Smaragdtábla" (Tabula smaragdina) nevű kozmogóniai irat is. Róla a következőket mondja a Lexikon des Mittelalters: először a "Sirr-al-halika" nevű kozmogóniai írásban tűnik fel (ál-tyanai Apollóniosz), amit 750-800 körül fordítanak arabra görögből; aztán átveszi Gabir ibn Hiyan (Kitab ustukus al-uss) és az ál-arisztotelészi "Sirr alasrar" (Secretum secretorum); ezeket a 12. és 13. szdban fordítják le latinra, és onnan kezdve értelmezgetik.
Vagyis: módunk van eldönteni, miképpen akarjuk olvasni a szöveget: hívő attitűddel (az ősi bölcsesség megnyilvánulása stb) vagy reflektáltan (egy homályos, görög-arab neoplatonizáló szöveg), esetleg a kettő kombinációjával. Mindenesetre a nem-hívőkkel való kommunikációra a tárgyilagos megközelítés alkalmasabb.
A görög-görög hermetikus írások nyugaton majd a reneszánsz korában jelennek meg, amikor nyomtatott formában és latinul is olvashatóvá válnak. Ficino az 1460-as években fordítja latinra a szövegeket (nyomtatásban: 1471) -- együtt egy csomó platonizáló szöveggel: pl. Platón dialógusaival (ezek majd 1484-ben lesznek kinyomtatva) és Plótinosz Enneászaival. Ficino ezeket a szövegeket eggyé is olvasta: a hermészi tanok szerves folytatásaként értette a platonikus szövegeket.
A reneszánsz humanisták számára (a 15-17. században) Hermész szövegei azért lesznek fontosak, mert egy, a kereszténységnél (és Mózesnél is) régebbi filozófiát látnak beléjük -- gyakorlatilag a szövegek és az ad antiquitatem-érv segítségével egy alternativ teológiát-filozófiát tudnak felépíteni a kereszténység ellen (vagy éppen mellett). Ennek a projektnek a fedőneve a "prisca theologia" vagy "prisca philosophia:" az ősi teológia vagy ősi filozófia (> keressenek rá, JSTOR); Ficinótól pl. Giordano Brunóig számosan képviselték ezt az irányzatot, sokszor (neo)platonikus beütéssel. Az érzéketlen emberek ezt hajlamosak szinkretizmusnak nevezni.
3) Ennek az alapgondolatnak a 19-20. század technikai lehetőségei újabb lökést adtak.
Cinikusan szemlélve, ilyen faktorokra gondoljunk:
1) tömeges könyvnyomtatás és a közkönyvtárak létrejötte (két nap alatt húsz ismeretlen vallást tanulhatunk meg, a köztük felállítható párhuzamokkal);
2) népnyelvi fordítások (már nem kell idegen nyelven olvasni, mégis okosak lehetünk);
3) a latin és görög nyelv nem-ismerete (az átlagolvasó nem képes megérteni ezeket az írásokat, és nincs közvetlen hozzáférése a forrásokhoz);
4) Ez együtt jár a közvetítő szerepének felértékelésével. A közvetítő az, aki a szöveg és az olvasó közt áll. Az olvasó kénytelen megbízni benne, mert tudatlan és nem fér hozzá a szöveghez. Másrészt: az átlagolvasónak nincs rálátása a közvetítő tudására. Mivel mindent a közvetítő révén tud meg, nem tud kritikát gyakorolni. A közvetítő az apai tekintély modelljére működik. Olvassanak a neten Hamvas Béláról, Szepes Máriáról, aztán utána olvassák el ezt: Szilasi László: A Jókai-szakirodalom kultikus paradigmája (ItK, 1992/1).
4) Mindebből számos, a kritikus számára mulatságos dolog fajul (ill. fejlődik).
Szerzők, akik egyetlen vallást se képviselnek hitelesen, mégis a vallás nyelvét és beszédmódját használják. "Spirituális" vagy "ezoterikus tekintélyek," az "ezotéria" nagyemberei és nagyasszonyai, akik "misztériumokról" beszélnek. Szerzők, akik hiteles vallásos hit és cselekedetek helyett okosan és komolyan és intellektuálisan beszélnek mindenféle vallásokról, azok egyezéséről, és mindenekfelett az én-ről, annak kiteljesítéséről és megvalósításáról.
Persze ezt is sok szinten lehet művelni. A lejtő bulváros közepe-alja a Popper & Müller-féle megélhetési ezoterika-vulgárpszichológia kombináció, az akadémikus teteje meg a Heidegger-féle gnoszticizmus (erről Hans Jonast érdemes ismerni), meg az Eliade vallásfilozófia mögé bújtatott privát vallása.
Mi ezzel a gond? Attól függ. Az utóbbiak ugyanazokat a stratégiát követik, mint az előzők, csak az előfeltevéseik jobban el vannak bújtatva, meg tudományosabbnak (vagyis objektivebbnek, vagyis meggyőzőbbnek) tűnnek a szövegeik -- és bizony komoly munkát, képzettséget és fáradságot igényelne utánajárni állításaiknak. Amennyiben hinni akarunk nekik, semmi gond sincs. Amennyiben kritikusan és elemző módon akarunk viszonyulni szövegeikhez, sokszor látunk önkényes forráshasználatot és értelmezéseket, csúsztatásokat, nem érvelt és semmiből se következő kijelentéseket. Mindez szépprózában és filozófiai szövegben elfogadható, de más írásos források hitelesnek tekintendő kommentárjában aligha.
Kiegészítés:
1) Nem szabad elfeledni azt sem, hogy azok a csodálatos jelek, az (amúgy sokáig megfejthetetlen) egyiptomi hieroglifák mennyire lenyűgözték a Nyugatot, nagyjából a 16. század és Champollion közt: számos "kísérlet" született a "magyarázatukra" (általában filozófiai belemagyarázások, amelyeknek semmi köze a jelek valós jelentéséhez) > pl. Athanasius Kircher. [Képek forrása: Kircher: Sphynx mystagoga, 1672; ld. továbbá uő, Odypus Aegyptiacus. Online: Gallica]
2) Az ősi egyiptomi bölcsesség gondolata felbukkan a 18. szd során is: részint populáris vallásfilozófiaként, részint szabadkőműves mítoszokban; a legendás Egyiptom és a Fenséges összekapcsolódik (Egyiptom Napóleon hadjáratával kerül be újra a köztudatba: divatot is teremt egyiptomi dekoráció). Meglepődnének, hogy ki mindenki volt benne ebben a dologban. Itt lehet utánanézni: Jan Assman: Mózes, az egyiptomi. 5. fejezet: A név nélküli és a minden-egy (Bp: Osiris, 2003), 167-205. Assmant mindenképpen érdemes olvasni.
3) A fenti "hívő" álláspontnak is megvan a maga ellentétpárja: a racionálisan relativizáló-pszichologizáló álláspont (a felvilágosodás, majd Feuerbach óta jellemző). A vallásos rítusok tkp. babonák, a butább és szorongós emberek primitiv kitalálásai, és a legfőbb haszna a vallásnak az, hogy pl. tartalmaz okos egészségügyi szabályokat. Vulgáris példa:
"ezek a szertartások valójában - vallástól és földrésztől függetlenül - ugyanarról szólnak (és a külsőségektől eltekintve sokszor nagyon is hasonlóak): az istenek jóindulatát próbálják elnyerni az élet egy-egy fontos fordulópontjánál. ... A vallási rítusok másik közös pontja a biztonságkeresés. A rituális előírások betartása tipikus "ha... akkor" szituáció: ha mi a játékszabályoknak megfelelően járunk el (levesszük vagy épp feltesszük a fejfedőt, feláldozzuk a gyümölcsöt, a galambot - netán korábbi korokban az élő embert -, akkor ezzel garantáljuk, hogy az égiek áldása lesz a földi cselekedeteinken. Ezt nevezhetjük akár babonának is, de a szent rítusok és rituálék még a magukat vallástalanoknak mondók életét is átszövik - gondoljunk csak a polgárinak hívott, de mégis az egyházi cselekményeket utánzó esküvői vagy temetési szertartásokra."
(Népszabadság DVD-melléklethez írt ajánló)
No comments:
Post a Comment